Piccadilly circus

Leicester Square, Piccadily Circus, majd vissza a szállodába

A Gallery után a Leicester (ejtsd: Lesztesz) Square felé vettük az irányt, ahol turistainformációk kerestünk, de nem találtunk. Viszont a tér tényleg szép, itt van mindenféle sztárnak a kézlenyomata a járdában, és itt a híres Odeon mozi, na és persze igaz, amit a neten írtak – tényleg mindenütt last minute színházjegyeket lehet kapni. Tovább balra a színtén híres Piccadilly Circus nevezetű, neonreklámos helyre. Always Coca-Cola, remek :) Itt még tettünk egy kis kitérőt China Town felé, aztán újra kipróbáltuk tájékozódási képességünket a londoni metróban vissza a Victoriára, ahonnan immár sokkal kellemesebb volt a séta a hotelig, ahol aztán még kellemesebb volt a zuhany, és a kilátás az ablakunkból. A szoba a harmadikon parányi, szinte csak egy ágy az egész, a fürdő pedig egy kabin, nincs talán egy négyzetméter sem, de jól ki van találva, egy ember még el fér benne, sőt képes egyszerre a WC-n ülni, fogat mosni a mosdó felett és zuhanyozni egy időben. :) A légkondi központi, és hideget fúj a szobába. Lemegyek, megkérdem, tudunk-e valamit tenni. Azt mondja a recepción a lány, hogy most kapcsolta be nemrég, azért van még hideg a szobában, de ha zavar minket, tud adni hősugárzót. Ez remek, de egyelőre még nem kérjük, majd ha este is hideg lesz…

A színház Londonban – The 39 Steps

Rohanva mentünk a Piccadilly-re, ekkor hál’ isten már rutinból eligazodtam a tube-on. Másodikra sikerült megtalálni a Criterion Theatre-t, még épp időben. A színdarab – The 39 Steps – egy vígjáték volt, és egyszerűen frenetikus volt, 5 perc után már nagyon-nagyon örültem, hogy megvettük a jegyeket. Bár a szemüvegemet sikeresen otthon hagytam a szállodába, pedig talán itt lett volna a legfontosabb az egész utunk alatt, de megint mázlim volt, az ötödik sorban ültettek le, az orrunk előtt játszottak a színészek. Az egész díszlet kb. egy ablakkeretből, három ládából, három létrából, és egy-egy görgethető asztalból, ajtóból, és fotelból állt, de ezeket és a világítást valami eszméletlen leleményességgel alkalmazva minden jelenetet úgy el tudtak játszani, hogy a közönség sírt a röhögésről. Na és az a humor, komolyan, nagyon kész volt… Mr. Memory! All right, all right, all bright! Áhhh, nem nagyon lehet leírni, de valami olyan típusú humort kaptunk, amit eddig én még nem nagyon tapasztaltam, és ez nagyon tetszett. Pedig a szövegnek – és így persze a poénoknak is – úgy kb. csak a 70-80%-át értettünk, sokszor nagyon hadartak. 40-50 perc telhetett el, amikor a főhőst lelőtték, és a függöny bezárult. Ekkor kicsit megijedtünk, hogy csak ennyit kaptunk a jóból, és már vége is, de a színészek csak nem akartak visszajönni meghajolni, és a nézőközönség is csak részben szaladt tova a székekből, így megnyugodtunk, hogy csak szünet van. És tényleg, hősünk nem murdált meg, a golyót felfogta a paraszt bibliája. Nem is akarok nagyon többet nyilatkozni a színházról, egyszerűen fantasztikus volt, talán a legnagyobb élmény az egész Londonunk alatt. Szóval, ha ebben a városban jártok, feltétlen vegyetek jegyet valamire a Leicester Square-en, és este irány a színház! ;) Mondom ezt én, aki amúgy egy sportbunkó, teljesítmény- és élményhajhász srác vagyok, nem pedig az a színházba járós csóka.