utcai zenészek

Metró térkép, csövesek, utcai zenészek

Na, ennyit most hirtelen a közlekedésről, szóval ott tartottam, hogy a pék utcai metróaluljáróban megvettünk a bérletünket, és szereztünk fenomenális tube map-et, azaz metró térképet, ami első ránézésre rémálom, másodikra pedig rájössz, hogy zseniálisan ki van találva, és fantasztikusan jól lehet használni, kész élvezet általa, és a rengeteg lényegretörően egyszerű tábla által a tájékozódás az amúgy labirintusszerű londoni aluljárókban. Van olyan hely, ahol vagy 5 metró találkozik, és talán több kilométer hosszú az aluljárók száma. De ez nem baj, hiszem minden kanyarban más-más stílusban hallhatjuk kedvenc dalainkat az utca előadóművészeitől. Ez itt már nem is kéregetés, hanem szolgáltatás. :) Pay if You like it… Tényleg egészen más mint otthon. De itt még a csövesek is mások. Először is profibb hálózsákjuk van, mint nekem, és nem büdösek, nem bűzlenek a piától, és a mosdatlanságtól, próbálnak szerencsétlen, és szomorú képet vágni, miközben halkan change-et, azaz aprót kérnek tőled, és te hiába nem adsz, ők megköszönik: thank you! Persze akadt egy kivétel is, aki a negatív válaszomra, azt a megjegyzést tette, hogy f*cking unbelievable, vagyis kb. q*ra hihetetlen, hogy nincs nálam számára egy-két Penny. De engem nem ver át, tudom, hogy többet koldul így össze, mint az én nettó bérem otthon, szóval ha valakinek is adnék a maradék penny-eimből, az max. az utca művésze lenne.

A Covent Garden, és pár szó a vásárlásról, az árakról

A szállásunkon gyorsan megebédelünk, majd újra belevetjük magunkat a városba. A már régen várt Covent Gardenbe vesszük az irányt. A Leicester Square-en jövünk ki a tube-ból, innen már csak egy rövid séta a tér, a Lamb and Flag nevű kocsmát érintve, persze csak kívülről vizuálisan,

mert még nem az a srác vagyok, akinek igazán ízlik a sör, ha korsója 1000 magyar Forintnál többe kerül. :) – talán nem is leszek soha az, ki tudja… -, és mivel épp itt jön szembe egy Tesco, hát betérünk. Sört, és chipset veszünk igen, kövezzetek meg! :) Itt a chipset úgy próbálják eladni, hogy 6-8 kis csomagba rakják egy nagy helyett… A sör is olcsóbb, ha négyes pakkokba vesszük, 3 Font környékén már kap az ember 4 doboz sört, ami egész kibírható, és ami meglepő, hogy nem csak az ára! :) Elősütött, feltétes tesco pizza, nagy: másdél font, azaz kb. 500 Forint. Baked Beans 30 Penny, ami kicsit több, mint 100 Forint… Szóval nem hal itt éhen az ember, akkor sem, ha csóró. Mi pedig máris egy hideg Carling-ot iszunk a Covent Garden előtt a téren egy padon, és chipset eszünk hozzá. Jobbra tőlünk a tér oldalában a  St. Paul’s Church található, nem összekerendő a St. Paul’s Cathetral-al! Előbbit Actors Church-nek is szokták nevezni. A távolban egy utcai zenész játszik, ezt is megnézzük mindjárt. Infó: itt van nyílvános, ingyenes WC. Egyébként ahol voltunk, mindenütt ingyenes volt. Tiszta már nem mindenütt. A Covent Garden eredetileg csak egy piac, gyakorlatilag mindenféle művészek, zenészek, mutatványosok, sőt még egy operaénekesnő is fellépett itt ezen az estén. Szóval a Covent Gardenről megint csak azt tudom írni, hogy jó hely. Az utolsó három estén mindig itt kötöttünk ki végül, így már nem is tudom, melyik nap történt, hogy fogadtunk Violával, hogy az egyik gitáros mindjárt rá fog kezdeni a Sweet Home Alabamára… Annyira éreztem. És tényleg az jött, mi meg alig akartuk elhinni Violával, csak hallgattuk, és élveztük. Itt vagyunk Londonban együtt! :)

Esti séta, zenészek a Covent Gardennél, Millenium Bridge, St. Paul's Cathedral

Esti séta, zenészek a Covent Gardennél, Millenium Bridge, St. Paul's CathedralVisszaérve Violát álmából vertem fel, gyorsan lezuhanyoztam, és elég könnyen rávettem, hogy menjünk még be a városba, bepakoltam a maradék söröket

Esti séta, zenészek a Covent Gardennél, Millenium Bridge, St. Paul's Cathedral

a kis hátizsákba, és máris újra a Covent Garden-nél találtuk magunkat, hol máshol… :) Itt egy Luca nevű fickó nagyon jól nyomta a gitárjával, népszerű számokat játszott, hamar tömeg gyűlt köré, jó volt a hangulat nagyon, legszívesebben leállítottam volna az időt. Persze, hogy a régi kedves számokat játszott, U2-tól, Elton Johntól, de amikor aztán még egy Goo Goo Dolls nótát is hallani véltem, teljesen kész voltam.

Végül csak sikerült otthagyni Luka bácsit, a gitárját, meg a zenéjét, meg az egész teret a hangulatával, és pár sarokkal odébb felszállni Esti séta, zenészek a Covent Gardennél, Millenium Bridge, St. Paul's Cathedralcsak úgy spontán egy buszra. Ami persze nem arra ment, amerre szerettük volna, de végül újraterveztünk, és leszálltunk a Temze túlpartján, átsétáltunk a Millenium bridge-en, megcsodáltuk testközelből a St. Paul katedrálisát. A Fleet Street-en még hagytunk elmenni pár 14-es emeletes buszt nélkülünk a Victoria-ra, hogy egy eltévedt autósnak még segítséget tudjak nyújtani a térképemmel a St. Clement Danes templomnál.

Kicsi a világ, még itt Londonban is – újabb meglepetések…

A busz eddig ismeretlen részeken át szállít minket, elhaladunk a The London Dungeon mellett. Kevés dolgok egyike, ami belépős, ez most kimarad, de sebaj, annyi mindent láttunk már. Kicsivel később ismerős arc tűnik fel a busz első ajtójában, ez nem Ács Gábor? Felszállnak, feleség, gyerekek, leül a család az előttünk lévő négyes blokkba, az Ács Gábornak vélt fickó pont elém. De ez nem lehet, hogy ő az, ekkora véletlenek nincsenek – gondolom magamban, amikor megszólalnak magyarul. Na, nekem sem kellett több, megszólítottam Ács Gábort. Akivel eddig még nem sokat sikerült beszélnem, néhányszor láttam tájfutóversenyeken, annyit tudtam róla, hogy több tájfutóval egyetemben most jöttek haza egy – a fapados akciók által igen olcsón összehozott – madeirai tájfutóversenyről, ami egyébként a mi londoni utazásunk ötletét is adta. Gábor ezen kívül vezet valami gazdasági műsort is az egyik rádióban, és írt egy könyvet a fapadosokról. Kb. ennyit tudtam róla, és hogy néhányszor már e-mailen keresztül szolgált nekem igen jó szállástippekkel erre-arra Európában, többek között ezt a londoni szállásunkat is ő ajánlotta. Így persze volt miről beszélgetünk a rövid buszút alatt, a legjobb természetesen az első ledöbbenés volt Gábor arcán, ahogy megböktem a vállát Londonban, egy buszon, és megkérdeztem tőle magyarul, hogy “Bocsi, Téged véletlenül nem Ács Gábornak hívnak?!” – “Hát ez nem lehet igaz, ilyen nincs…” :)

Kicsi a világ, még itt Londonban is, egy 7 milliós világvárosban. A Covent Garden közelében leszállunk a busz végállomásán, elbúcsúztunk Gáboréktól, majd célba vettük a közeli Tesco-t, hogy utolsó Penny-jeinket is elköltsük. Sikerült egy négyes pakk sört, két doboz teát, és néhány Baked Beans-t vásárolnom, Viola is vett még ezt-azt, és végül talán még egy Fontunk sem maradt. Átkóboroltunk a Leictester Sqaure-re a metróhoz, belevetettük magunkat az aluljárók labirintusába. És mit hallok az egyik mozgólépcső aljában? Pink Floyd-ot, persze nem személyesen, csak egy utcai zenész formájában. “So, so you think you can tell Heaven from Hell, blue skies from pain…” – Rögtön tudtam, mit kezdek az utolsó pár Penny-mmel. A napszemüveges fickó az egyik kedvenc számomat játszotta. Szépen megálltunk, és végighallgattunk, nem siettünk sehová. Imádom ezt a várost, minden pillanatban tartogat valami meglepetést. Az elmúlt néhány órába mindössze csak egy madár sz#rta le a Fish & Chips-emet, majd egy otthoni ismerőssel találkoztunk a buszon, most pedig ez a dal szól itt az aluljáróban.